Mi kell ahhoz, hogy elfogadd magad végre? Nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem minden porcikádat… Mi lenne, ha elkezdenéd látni a tökéletességedet a saját hibáztatásaidon túl? Ha azt mondanám, hogy minden rajtad múlik, megijednél vagy önbizalommal töltene el?

-Hanyadik hónapban vagy? – szegezi nekem a kérdést a közértes néni tegnap húsvásárlás közben.
-Körülbelül tíz éve nevelgetem - simogatom meg a hasamat mosolyogva úgy, olyan végtelen szeretettel, ahogy csak egy kismama simogathatja meg a pocakját; nem állapotos nőnek nem illik így szeretnie magát.      
- Jajj, elnézést, csak azt hittem… Úgy gömbölyödik, mintha… - kezd szabadkozni a boltos néni

Neked ismerős a szitu?

Tegnap elmentem megvásárolni az ebédhezvalót és kis falunkban ez a beszélgetés zajlott le a helyi közértben. Hogy mi változott az elmúlt évekhez képest bennem? Néhány éve (vagy hónapja) még vérig sértődtem volna (mert magamnak is hazudok, ha tükröt látok és behúzott hassal konstatálom, hogy nem is olyan nagy ez a pocak), vagy magamba roskadok (és a tükör előtt szorongatni, rángatni kezdem a hurkákat a hasamon sírva, hogy hogyan lehetek ilyen undorító). Mára a tükörképem vajmi keveset változott, bár lehet, hogy még gömbölyűbbek lettek a kontrasztjaim, de minden megváltozott azzal kapcsolatban, ahogy magamra tekintek.

Az lett más, hogy már nem bánt, hanem viccesen tudom felfogni ezt az egészet. Nem akart rosszat a boltos néni, csupa jó szándék vezérelte, no meg a kíváncsiság, de ha mondjuk rosszabb napomon ér ez a beszélgetés, akkor bizony összeomlok, sokadszor is. Annyi cikk és tanulmány szól arról, hogy mik azok a témák, amikkel nem zaklatunk fel másokat (pl.: úgy látszik terhes vagy, jaaaa, csak dagadt, akkor fogyhatnál egy kicsit; nem jött még össze a baba, miéééért?; nagyon lefogytál, tán csak nincs valami baj). Ezek mind olyan témák, amelyekhez senkinek semmi köze nincs, akármennyire is azt hiszi, hogy van. Ha valaki meghízott, lehet, hogy bánateszik, de az is lehet, hogy valamilyen hormonális dolog van a háttérben; ha valakinek nem jön össze a baba, ki tudja már hányadik sírós teszten van túl és aki lefogyott, nem csak azért teheti, mert bánatos, beteg vagy éppen válik – ezek mind választások, döntések, elhatározások és gondolatok.

Minden ember mögött ott van egy (vagy több) történet arról, hogy mi formálta olyanná, amilyen most éppen, mind testileg, mind lelkileg. A múltunk meghatároz bennünket a jelenünkben és a jelenünkből építjük a jövőnket. Az, hogy mi vezetett el idáig, azt csak az én saját döntéseim és választásaim teszik lehetővé és ugyanúgy ott a kezemben a kulcs ahhoz, hogy a jövőben bárki és akárki lehessek. Amint túllátunk a felelősségen, amivel saját életünk irányítása jár, onnantól bármikor elkezdhetünk teremteni, érezni ennek a könnyedségét és meglátni az új lehetőségeket. Szóval, ha a filozofáláson túltekintek, akkor bizony én választottam, hogy „terhes-küllemet” veszek fel és az én hormonrendszerem és étkezési szokásaim is mind hozzájárultak ehhez, hogy szót fogadjanak a választásomnak.

A testem értem van, mindent megtesz, amit szeretnék, vagy csak gondolok róla. Egy ideje úgy döntöttem, hogy szeretem őt, akárhogy is néz ki és hálás vagyok azért, hogy van és értem él. Amióta szeretem a testem, megváltozott a kisugárzásom és jól vagyok … önmagammal…

Mindamellett azt gondolom, hogy attól senkinek semmi köze nincs hozzá, hogy vájkáljon a magánéletemben, a küllememben, de mostanra már legalább nem fáj, hanem tényleg jóízűt nevettem a dolgon, hiszen ez mégsem csak rólam szól. Minden történet, amit másoktól hallunk, akár magunkról is, az nem mi vagyunk, hanem ő: az ő nézőpontjai, korlátai és választásai. Bármiről megalkotott véleményünk valójában csak egy érdekes nézőpont. És a többieké is. Nem helyes, nem helytelen, nem jó, nem rossz. Csak egy nézőpont. Az ítéleteink teszik helyessé vagy helytelenné. És én úgy ítélem, hogy például ehhez a helyzethez kellett az, hogy elfogadjam magam, hogy vállaljam a felelősséget önmagamért és kiengedett hassal, lazacszínű pólóban végig merészeljek menni a falun vagy bárhol…

Viri