Megfelelni a közösségi média bugyrainak, csak a tökéleteset mutatni magadból, kizárólag a szépre, az esztétikusra koncentrálni - így épít számunkra egy ego-börtönt a social media.

A facebook-on vagy az instán kizárólag a tökéletes testek, simára photoshopolt arcok és derűsen vicsorgó celebek tömkelege borul ránk. A hirdetésekben a „hogyan kerülj tökéletes formába” és a „fitt vacsora, hogy ne hízz el” című kampányok áldozatai leszünk. Ismerős?

Nekem is az volt. A facebook-on sorban jöttek a fogyis csoportok ajánlói, hűen ringatták előttem a „csatlakozz te is” logókat, emellett a bűntudatot keltő kaja-videókra csurgott a nyálam, miközben próbáltam elrágni azt a nyamvadt sárgarépa csíkot, „nem vagyok én zerge” gondolatokkal tarkítva.

Ekkor jött az életembe az insta. Először nem igazán láttam hasznát, regisztráltam, de nem is nézegettem és nem is töltöttem fel. Aztán gondoltam egy merészet. Ha már mások kísérleti marketingnyula vagyok, miért ne lennék a saját kísérletem alanya?! Hát belekezdtem…

Elkezdtem beírni a keresőbe: „plus size”. Kaptam néhány találatot. Ott megnéztem kik lájkolták a képeiket. Nagyjából egy összetartó közösséget fedeztem fel. Alig hittem a szememnek: olyan nők, akik támogatják egymást?! Ilyen létezik? Igen! A kilók, amik eddig elszeparáltak a világtól és zsírtengerként óvtak a fájdalmas beszólásoktól, most hirtelen egy meleg, finom, bújós érzésbe burkoltak. Ezeken a fotókon olyan lányok vannak, akik büszkén vállalják a hurkákat, a párnácskákat és a tökéletlenségüket. Ez merőben új volt számomra.

Bárki, akinek beszélni kezdtem erről a kísérletemről, kinevetett, vagy azt mondta: minek erősíteni azt, hogy jól vagy, ahogy vagy, amikor kövérnek lenni egészségtelen? És itt a földre kerültem. Egészségtelen volnék azért, mert van rajtam pár (na jó, jópár :D) kiló plusz? Néztem a csajokat az instagramon és nem láttam egészségtelennek őket, ahogy magamat sem éreztem annak, viszont az emberekbe beleivódott az a szemlélet, hogy akinek nem lehet diót törni a tomporán, az bizony már-már haldoklik. Rengeteg béklyót dobtam le magamról ezekben az időkben és azon kaptam magam, hogy én, a vérbeli plus size lány is kőkemény ítéleteket formálok és magamat is belenyomorítom ezekbe. „Ó, ez a lány kövérebb, mint én, huhh; hogy állhat ki ilyen hurkákkal ilyen ruhákban?!; stb.” Rengeteg falat romboltak le bennem ezek a lányok, úgy, hogy nem is tudtak róla és arról sem, hogy részt vettek a két éves kísérletemben.

Szép lassan érezni a változást. Minél több, minél érdekesebb külsejű plus size modellt kezdtem el követni. Van, akinek citromsárga a haja, van, aki vállaltan leszbikus, van, aki cicivel éri el a célközönséget, és sokan meztelenséggel mutatják meg azt, hogy nem kell szégyellni azt, akik vagyunk, legyen az bármilyen is. Sok-sok olyan már-már deviánsnak ható alkotással (ön-alkotással) találkoztam, amik megbotránkoztattak, míg egyre többet látva őket, kezdtem egyre elfogadóbb lenni velük kapcsolatban. Miért fontos ez? Mert, amikor elfogadjuk a világot magunk körül, úgy elkezdjük önmagunkat is elfogadni és egy idő után szeretni is. Magam sem hittem először, aztán szépen lassan nem kezdtem el pózolni, vagy éppen elkezdtem a képeken. Régen az arcom elé tettem a kezem, hogy elbújhassak, most pedig vállalom a tokámat, vállalom a hasamat, vállalom, hogy plusz vagyok minden tekintetben, s mindezt széles vigyorral.  Az egóm elbukott és kitört belőlem a lelkem, ami szintén plus size és már nem szégyellem…

Te is kipróbálnád? Nézz rá az insta-fiókomra és nézd meg kiket követek!

Szeretnél még többet megtudni az emberkísérletemről? Folytassam? Bemutassam részletesebben?

Viri