Dr. Lukács Titanilla, a kifutók legmosolygósabb álma



„Manapság felkapott dolog önelfogadónak lenni és sokan úgy is csinálnak, mintha nekik magukkal semmi gondjuk nem lenne, de szerintem nagyon kevés az az ember, aki VALÓBAN el tudja magát fogadni ÚGY, ahogyan van."

Telt idomok, igéző szemek, bájos mosoly és lehengerlő magabiztosság – ez volt az első benyomásom Titanilláról, amikor egy rendezvényen láttam suhanni, nem is, inkább lebegni a kifutón. Kriszta barátnőmmel egymásba kapaszkodva, szájtátva néztük és mindketten azt éreztük, hogy ez a lány a barátnőnk, így most azonnal. Minden darabot, amiben megjelent a kifutón, élettel telivé tett, ő maga pedig ragyogott és vibrált. Meg is beszéltük, hogy jól megismerjük őt, amint lehetőség lesz rá. Így is történt. Mosolyogva fogadott bennünket az aznapi ezredik szelfijére és valamiféle ismerős érzés személyesen is ugyanúgy körüllengte őt, ahogy a kifutóról rögtön a „barátnőnk” lett. Egy szuper kedélyes közös beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy nektek is bemutatjuk Titanillát…

Először is szeretném megkérdezni, hogy téged szoktak becézni? Esetleg van valamilyen művészneved?

Most megmosolyogtattál ezzel a kérdéssel. Egyik sincs. És hogy miért mosolyogtam? Az első kérdést nap-nap után kapom meg, hiszen a Titanilla elsőre sok mindenkinek hosszúnak tűnik. Nincs becenevem lombozom le általában a kérdezőket, és akkor jön a kérdés, de hogy szólítsalak? Én pedig mindig ugyanazt mondom: szeretem a nevem úgy, ahogyan van. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a nevem amúgy is becézett (a Titánia kicsinyítőképzős változata, vagyis kicsi nőnemű titánka). Egy becenév becenevére már csak ezért sincs szükségem.

Ha valaki mégis nagyon húzódozik és látom rajta, hogy a hosszú név nehezen jön ki a száján, a Vandát szoktam ajánlani, nagyon sok barátom így hív, ez a második keresztnevem ugyanis.

A slusszpoén, hogy pár hónapot bébiszitterkedtem Angliában ahol a „tit”anilla vicceskedésekre adott okot a mellméretem miatt („tit”=cici angolul-a szerk.), akkoriban szinte csak a Vandát használtam.

Művésznevem pedig akkor sem lenne , ha nagyon nagyon híres plus size modell lennék - amire kis hazánkban szerintem még várni kell egy-két generációt. Szerintem jó, ha egy plus size modellnek hús-vér neve is van, nincs szükség plusz klisékre.

Imádom ezt a gondolatmenetet, igazad van! Az jutott eszembe, hogy most megkérdezem tőled, ami mindig motoszkál a fejemben olyankor, amikor valaki elért valamit abban, amit csinál: hogy kezdődött? Hogyan lettél modell? Úgy gondolom, hogy mindig van egy (vagy több) olyan dolog, ami elindít bennünket egyfajta életúton, és amikor ott vagyunk, ahol már letettünk valamit az asztalra, pontosan tudjuk mi volt az a pont… Nálad van ilyen?

Hát ez egy óriási sztori. Egy barátnőm elhívott egy válogatásra egy tv-s szerepléshez. Véletlenül belefutottam egy másik lépcsőházban egy molett rendezvény válogatásába.

Annyira felkészületlenül ért, de nagyon tetszett, hogy létezik ilyen, végül nem mentem el arra a tv-s castingra, ellenben ez lett az első modellfelkérésem.

Hogy kell elképzelni a modell életet? Ezen kívül máshol is dolgozol?

Igen, természetesen. Szerintem ma Magyaroszágon ebből nem lehet megélni. Jogászként végeztem, most államigazgatási gazdálkodással foglalkozom. Csak a szabadidőmben, jó érzéssel, hobbiként modellkedem. Ez azért jobb is így. Könnyebb elfogadni egy-egy esetben a nemet, vagy, hogy nem én tetszem a partnernek, ha anyagilag nem rendít meg. Így legfeljebb hiúsági kérdés lehet belőle.

A fotózások vagy élő bemutatók a gyakoribbak? Melyiket szereted jobban?

A fotózások gyakoribbak. Mindkettőt nagyon szeretem, alapvetően a táncos múltamból adódóan, én az élő bemutatókon tudok igazán jó lenni. Viszont abból nagyon kevés van.

Milyen érzés magadat látni a hirdetési felületeken vagy visszanézni egy-egy képet?

Mikor milyen. Van, hogy nagyon jó érzés, olyankor lementem a képet, kiteszem az oldalamra is a Facebookon, de vannak olyan képek ahol egyáltalán nem értek egyet a megrendelő választásával, mégis el kell fogadnom. Olyankor gyorsan arrébb nézek, és nem görcsölök rajta tovább.

Ha már modellkedés: divat! Milyen ruhákat szeretsz leginkább? Miben érzed magad legjobban? Mi a véleményed a mostani plus size divatról?

Imádom a csipke vagy tüllbetétes, rafinált leggingseket. A különleges, kicsit hosszított fazonú tunika jellegű felsőket, imádom a színes cuccokat, egyetlen mumusom van, a piros.

Mindenben jól érzem magam, még az otthoni ruháimat is imádom. Most tutira egy otthonka jut az eszedbe, vagy tréningruha, de tévedsz. Ha betévedek egy boltba ahol olyan ruha vagy felső tetszik meg, ami már annyira kivágott, vagy rövid, vagy átlátszó, vagy csak simán ribis, hogy nem vehető fel utcára, de nekem mégis nagyon tetszik, akkor azt megveszem, és ezekből lesznek az otthoni ruháim. Igen most egy durván kivágott, fekete csipkeruhácskában takarítottam az imént. Őszintén mondom, minden telt csajnak ajánlom, kövessétek a példámat! Egészen más értelmet nyer a házimunka, és párkapcsolati szempontból se utolsó…

Van olyan, hogy mostani plus size divat? Én arról lemaradtam! Viszont félretéve a viccet, tetszik, hogy egyre szélesebb a plus size paletta. Még mindig túl sokan gyártanak, és túl sokan vesznek zsákruhákat, de a tendencia elkezdődött és szerintem ezeknek a kora hamarosan leáldozik. Ebből a szempontból a nyugati országokhoz képest sajnos nagyon le vagyunk maradva.

Én is azt látom, hogy kicsit le vagyunk maradva, de azért mégis úgy érzékelem, hogy egyre inkább elfogadottabbá válik plus size-nak lenni. Te hogy látod ezt?

Egyetértek és hála istennek! Bár jómagam azt tapasztaltam, hogy az elfogadáshoz önelfogadás is kell, muszáj ahhoz kihúzva büszkén vállalni azt, akik vagyunk, hogy mások is ezt tegyék velünk.

Nekem nagyon sokan és sokszor mondták már, ha rám néznek, eszükbe sem jut, hogy dundi vagyok. Szerintem ez az, ami számít.

Az önelfogadás a kedvenc témám! Hogy állsz az önszeretettel? Mit teszel érte?

Jó téma és milyen nehéz...        
Manapság felkapott dolog önelfogadónak lenni és sokan úgy is csinálnak, mintha nekik magukkal semmi gondjuk nem lenne, de szerintem nagyon kevés az az ember, aki VALÓBAN el tudja magát fogadni ÚGY, ahogyan van. Nekem szerencsém van azonban, két okból is: nagyon sok dicséretet, kedves szót kapok, sok bók és szeretet vesz körül a mindennapokban, így apró karcolásokkal megúszom a „nemtökéletes” testemmel történő együttélést. Valamint, amikor hallom az 50 kilós barátnőimet azon sírdogálni, hogy kövérek vagy nagy a hasuk, mindig arra gondolok, na tessék, TÖK FELESLEGES lenne lefogynom!  Másrészt a modellkedésből adódóan sokat mozgok olyan helyeken, ahol a telt és dundi lányok az ideálok, így az én közegemben nem nagyon vannak azokból a pluszos lányokból akik igyekeznek zsákokban járni, abban is feketében. És azt sem mondogatja az én közegemben senki, hogy „majd akkor veszek magamnak szép ruhákat ha lefogytam”. Sőt!

Ha már önszeretet: Mit szeretsz magadban a leginkább?

A külsőmben egyértelműen a lábaimat és a szemeimet szeretem leginkább. Mindkettővel nagyon szerencsés vagyok, bár a lábaim esetében a 20 éves táncos múlt is közrejátszik.

Magamban pedig azt szeretem, sőt IMÁDOM, hogy a világ egyik legnagyobb problémamegoldója vagyok, nincs megoldhatatlan feladat számomra. A másik, amit szeretek magamban az a kiváló emberismeretem, ami egymilliószor mentett meg vagy húzott ki a csávából akár engem vagy másokat is.

Mit üzennél a magukat még rejtegető plus size lányoknak?

Három dolgot.

  1. Csak apró lépésekben! Nincs bevált recept, nem fordul ki a sarkából a világ senkinek sem. Először egy csinosabb felső, vagy másmilyen haj, akár egy picit szűkebb ruha, de ami biztos: magasabbra tartott fej, és folyamatosan szájfény (ez utóbbi életbe vágóan fontos) J
  2. Megalkuvásnak helye nincs! Ahol nem értékelnek, onnan menni kell. Munka, párkapcsolat, barátság akármi. Bármi is történjék, annyira mindig kell szeretned magad, hogy az idődet NE pazarold, nagyon kevés van belőle sajnos.
  3. Magassarkú! Ez utóbbi sokszor megoldja az első kettőt is. Magassarkúban minden más. Te, a járásod, a tartásod, a tested. Ha nem tudsz benne menni, gyakorolj otthon!

Az jutott még eszembe, hogy mi az ars poeticád és a célod? Úgy általánosan.

Akik ismernek, tudják, két dolgot szoktam mindig mondogatni - az egyik TUTIRA megoldja az adott szitut, neked csak ki kell választani épp melyik az.

Az első: Minden úgy van, ahogyan lennie kell!

A másik: Minden az, aminek elsőre látszik.

Amit mondok, talán közhelynek tűnik, nekem mégsem az.

Mindenben ugyanaz a célom: Béke. Nyugalom. Harmónia kint és bent, a világban, a mikrokörnyezetemben, bennem…

Viri